1. rész

Meghallottam a telefonom ébresztőjét. Kiugrottam az ágyból, villámgyorsan felöltöztem. Még soha nem volt ilyen boldog reggelem. Reggelem a napom. Már most tudom, hogy csak jó lehet.

Kinyitottam az ablakot, hogy Pandora kitudjon nézni. Dúdolgatva vettem fel a kedvenc egybe ruhámat. Ezt a ruhát is csak ritkán szoktam felvenni. Jeles napokon. Mosollyal az arcommal mentem le a földszintere.

- Alberta. - biccentettem a nagyimnak.

Soha nem szólítottam nagyinak vagy mamának. Az én szemembe nem érdemeli meg. Azzal a viselkedéssel, hogy bezárnak, mert kamaszodom.

- Arnold. - köszöntem drága nagyapámnak.

- Zoe. - nézett felém Alberta.

Ilyen nálunk egy átlagos beszélgetés, több csak ritkán hangzik el.

- Elmentem, majd jövök.

- Jó. - hallottam magam mögött, ahogy morog nagyapám.

Kimentem a kertbe az ablakom alatt voltam és vártam, hogy mikor jön le Pandora. Elég lusta madár, mert nem repül hanem lemászik a a fán.

- Siess már. - mondtam és bíztam benne, hogy nem hallja meg senki.

Nagy nehezen végre lejött ő felsége is. Hála istennek az iskolába nem kellet bennem. Az igazgatón kívül meg a az ofön kívül senki nem tudja, hogy elmegyek innen. Nem tud senki arról, hogy innentől Londonba folyatom az életem. Taxisnak lediktáltam a repülőtér címét, majd csendben telt az utazás.
- Jó napot, nevet. - köszönt nekem a recepciós.

- Jó napot Zoe Richardson. - mutatkoztam be, közben már nyújtottam is az útlevelemet.

- Hamarosan indul a gépe, itt a beszálló kártyája. 

Leültem az egyik szabad székre, majd vártam. Megkönnyebbülés volt, amikor végre be mondták hogy melyik kapuhoz kell mennem. Ott átadtam a papírjaimat, meg persze Pandoráét is. Szerencsére el értem, hogy velem utazzon és ne kelljen a csomagok között lennie. 

Mosollyal az arcommal szálltam fel a gépre. Megkerestem a helyem, majd leültem. Telefont kikapcsoltam, becsatoltam az övemet, és izgultam. Nagyon vártam, hogy mikor érek már haza. Tudom, hogy több órás az út, de én csak az érkezésre tudok gondolni. 

- Megérkeztünk. - bólogatott.

Fogtunk egy taxit, bepakoltunk a csomagokat hátra, lediktáltam a címet és már indultunk is.

Szerencsés volt az út mivel közel van a reptér a házhoz. Beszéltem a lakájjal  hogy takarítson ki meg a szobámat rendezze át mert egy kicsit nagyon más az ízlésem a öt éves énem és a tízen nyolc között.

Bementem ledobtam a cuccaimat a nappaliba és körül néztem a házba. Elmentem a konyhába mivel fel volt töltve a hűtő az út hosszú volt és az utazásoktól mindig megéheztem. Összekevertem palacsinta tésztát és megsütöttem. 

Megcsodáltam az új szobámat, lakáj jól eltalálta az ízlésem. Szeretem az egyszerű bézs színű falak. Azért is, mert szinte mindenhez megy. Az egész szobát a barna árnyalatai uralták.
Felcipeltem a bőröndjeit majd elmentem, hogy kiáztassam magam a vízbe. Végre nem verik az ajtót azt kiabálva, hogy büdös kölyök gyere ki meg hasonlok. Az első nyugodt estém, mióta a szüleim meghaltak.

Nagyon jó meg van csinálva a fürdő mert rá lehet látni a városra, sötétített üveg van rajta ez így csak szerencsére kifelé működik. Csodáltam a fényeket. El is határoztam, hogy holnap körbe járom a várost.
Elszakadtam a látványtól és kiszálltam a vízből.

Felvettem a piszimet és belebújtam az ágyamba. Végre egy olyan szoba, amibe van szekrény. Meg a mérete is megközelíti a normálist. Mosolyogva aludtam el.

Bevezetés

2011. szeptember. 28.

Zoe Samantha Richardson vagyok, csak egy átlagos lány egy hatalmas nagyvárosból. Holnap végre 18 leszek és mehetek vissza Londonba, otthon édes otthon. Bár nem sokra emlékszek, de sokkal jobb lenne ott. Csak öt évet éltem ott, de tudom, hogy én oda tartozok nem ebbe az amerikai városba, ahol nem nagyon merek este kimenni, mert félek hogy leütnek. 

New York-ba ragadtam a nagyszüleimmel, mivel anyuéknak lezuhantak a magán géppel. Ez történt akkor amikor öt éves voltam. 13 éve élek a öregekkel, nagyon fontos a jó családi kapcsolat, ezért gyűlöljük egymást. Néha úgy érzem magam mint Hamupipőke, csak én nem érek rá, hogy várjam a lovagomat, aki megment. Amúgy is hősök, lovagok csak a mesék csodálatos világába vannak, ln meg a kegyetlen, rideg valóságban élek, tengetem a minden napjaimat. Amúgy is mire ida talál nekem már rég végem. Cselekszem magam.
Mindent elintéztem, az iskolával lebeszéltem, hogy levelezőn folytatom, a repülő jegy, már több hónapja le van foglalva a holnap reggel induló járatra, be van pakolva, már csak várni kell a holnap reggelt. Cuccaim nagy részét már átküldtem a tengeren, nem sok mindenen maradt itt. Azok is csak ruhák, de szerencsére bele fért két bőrödbe. Amúgy a drága nagyiék nem is tudják, hogy elmegyek, de szerintem öröm táncot fognak járni, már ha egyáltalán észre veszik.

Még azt sem engedték meg, hogy legyen saját telefonom vagy laptopom. Jó mondjuk titokban van, de én jó kislány vagyok, aki megállás nélkül a szobájába tanul. Nem lóg ki az ablakon és nem jár titokba bulizni. Ugyan, profi vagyok már az ilyenekben.

Azt nem is mondtam, hogy az iskolába egy köz utalt személy voltam vagyok leszek, barátom egy sem volt. Azt mondták, hogy aki engem ismer, barátkozik velem meghal. Sőt aki a közelembe kerül megölöm, ezért is nincsenek szüleim. Sajnos erre rá kell cáfolnom, mert nem voltam ott a gépen, és még az öregek is élnek. De nem nagyon zavart, mert Pandora kicsi korom óta velem van. Neki elsírhatom minden bánatom az a legjobb, hogy még válaszol is. Anya vette nekem, mert sokat kellett már akkor is utazniuk. Dadákkal nem akartam beszélni, így szerzett nekem egy társat, akivel megoszthatom a történeteim, meg gondolataim. 

Szóval rettegj London, mert jövünk.